Horváth Bence Svájcról, a kinti hokiról, egyetemről és a mindennapokról

Az Opten Vasas HC játékosa a napokban ünnepelte 25. születésnapját. Külföldről tért haza tíz év után, korábban egyébként már eltöltött egy juniorszezont a Vasasban. Svájcról, az ottani hokiról, az egyetemről, juniorválogatottal vb-t nyerő öccséről és a folytatásról kérdeztük – még az újkori karanténidőszak zárónapján.

Horváth Bence 13 éves korában döntötte el, hogy ő márpedig külföldön akarja megtapasztalni, milyen a magasabb szintű hoki, és szüleit meg is győzte arról, hogy intézkedjenek az ügy érdekében. Egy La Chaux-de-Fonds nevű svájci kisvárosba került, az utánpótlás évek után pedig később jöttek a felnőttcsapatok, legutóbb Luzernben. Közben a Zürichi Egyetemen politikatudományt és jogot kezdett el tanulni, ezeket a tanulmányokat ebben a szezonban Budapesten folytatja – a hoki mellett.

Összetett életéről kérdeztük, pár hónappal a „hazatérést” követően.

Milyen volt ez a pár hónap, ami mögötted van? Érdemes volt-e hazajönni több évnyi svájci játék és svájci élet után?

Nagyon örülök neki, hogy hazajöttem, hogy meghoztam ezt a döntést. A közösségi médiában és az interneten elég régóta követem a magyar jégkorongot, nagyon sokat fejlődött a bajnokság, ez egy nagyon profi közeg. Szerettem volna magam itthon is kipróbálni, és úgy érzem, minden nap tanulok valami újat, minden nap megéri belefektetni a munkát, amit a Vasasnál csinálunk.

Milyen közegből érkeztél? Milyen a svájci jégkorong felépítése, hogyan kell elképzelni az ottani bajnokságokat és te hol játszottál?

Az utánpótlás éveimben általában az első és a másodosztály között ingáztam, bizonyos periódusban csak az első osztályban játszottam. Svájcban nagyon széles az utánpótlásbázis, szinte minden korosztályban, egészen a kicsiktől a nagyokig van négy szint, minden egyes bajnokságban. Mivel ez egy elég szeretett sportág az országban, pariban van a focival, így aztán szinte a legeldugottabb hegyi kis faluban is van legalább egy nyitott jégcsarnok, de általában fedett vagy félig nyitott pálya. Nagyon nagy népszerűségnek örvend az egész országban a jégkorong, nagyon figyelnek arra, hogy jó legyen a színvonal. Tapintható nap mint nap, hogy mindenki jobb akar lenni, nagyon komolyan vesznek mindent.

Felnőtt éveidben, így legutóbb is, hol játszottál?

Általában a negyedosztályban, ami a legerősebb amatőrliga. Efölött van még három osztály: a harmadosztály, ami már inkább félprofi, valamint az első kettő, amik teljesen profi ligák.

Te már nem számítottál légiósnak, igaz?

Igen, mivel elég korán kikerültem, 14-15 évesen, ezért elegendő évet játszottam az utánpótlásban ahhoz, hogy hokiszempontból svájcinak számítsak, még ha nincs is útlevelem.

Hogyan is kerültél oda?

12-13 évesen megismerkedtem az akkori edzőm fiával, Dragomir Gyurikával, aki úgy ment a jégen, mint a rakéta. Akkoriban lenyűgözött, hogy külföldön így játszanak, ilyen szintet lehet elérni, és ilyen nagy a különbség a kinti és a hazai színvonal között. Ez adta nekem az ötletet arra, hogy én is kipróbáljam magam külföldön, részese akartam lenni ennek. Az iskolában franciát tanultam, így a szüleimnek az volt a kikötése, hogy olyan országba menjek, ahol ezt a nyelvet beszélik, és így tudom tovább fejleszteni a nyelvet. A skandináv országok elég gyorsan kiestek, Kanadát meg túl messzinek találták, így Franciaország és Svájc között kellett döntenem, elkezdtünk csapatokat nézni. A hoki fejlettsége miatt inkább az utóbbit választottam.

Szinte gyerekként kerültél ki. Mennyire volt befogadó az ország, a helyi közösség?

Egy kisvárosi csapathoz kerültem, az egész városban nagyjából 40 ezer lakos él, fent a hegyekben, 1000 méteren. Elég zárt közösség volt, a gyerekek, akikkel U17-ben összekerültem, kiskoruktól ismerték egymást, így nem volt könnyű beilleszkedni az elején, de elfogadtak.  Persze, jobb helyzetben voltam, mint aki 30-40 éves korában került volna ki. A felnőttek a gyereket látták bennem, így sokkal segítőkészebb volt mindenki.  Nem sokat tudtam hazajárni, nyaranta kimentem, karácsonykor, esetleg húsvétkor tudtam hazajönni. Az első két évben családoknál laktam, aztán kollégiumban.

Mit kell tudni a legutolsó csapatodról, a a HC Luzernről, milyen szereped volt ott?

A tavalyi szezonban, úgy érzem, nagyon sokat fejlődtem. Az idény elején volt egy kis hullámvölgyem, aztán szép fokozatosan kijöttem belőle. Karácsony előtt volt egy edzőváltás a csapatban, nem úgy ment nekünk, ahogyan a vezetőség szerette volna. Azután viszont nagyon beindult a szekér, húzóemberként számított rám az edző, onnantól minden helyzetben a jégen voltam, így az utolsó 2-3 hónapom nagyon jól sikerült. Kaptam ajánlatot a következő szezonra is, elég korán, amit a vírushelyzet miatt el is fogadtam, azzal a kitétellel, hogy ha külföldről kapok ajánlatot, akkor elengednek. Mert akkoriban már beszélgettünk Godóékkal, hogy esetleg hazajönnék. Mivel itthon sem voltak edzések, elég bizonytalan volt a helyzet, nem tudtuk, hogy lesz, mint lesz a folytatás. Végül aztán, hála az égnek, összejött, hogy hazajöttem.

Ha játszana egy meccset a Vasas a volt csapatoddal, ki kerülne ki győztesen?

Minden bizonnyal a Vasas, szerintem az Erste Liga szintje – ha saccolnom kellene, akkor azt mondanám – a svájci harmadosztály nagyon teteje, inkább a másodosztály alja. Mindenképp egy magasabb színvonal, amin eddig voltam, ezért is szerettem volna hazajönni. Ez egy előrelépés a karrierem szempontjából, szeretném tesztelni magamat abban, hogy milyen magasra tudok eljutni jégkorongozóként.

Mit kell tudni a svájci emberekről, mennyire gondolod azt, hogy hosszú távon is az az ország lesz az otthonod?

Nagyon szeretem Svájcot, tíz éve kint élek, szinten már legalább annyira az otthonom, mint Magyarország. Oda is hazajárok, hat éve a családom egy része is kint él, sok szál odafűz. Valamilyen szinten ott is tervezem a jövőmet, az majd elválik, hogy a hokival mi lesz a folytatásban. Amit kiemelnék, és nagyon szeretek a svájciakban, és különlegesnek tartok bennük, az az, hogy minden kis négyzetcentiméter valakié, valakihez tartozik, és az komolyan is veszi, hogy azt rendben kell tartani. Az út szélén minden rendben van tartva, amit a településnek kell rendben tartani, azt megteszi, ami két méterrel arrébb már a földművesé, az kövekkel van rendbe téve, miközben a háttérben legelnek az állatok. Minden rendezett, kivétel nélkül. Nekem ez a hozzáállás nagyon tetszik, mindenki felelősséget vállal valamiért.

Nemrégiben kinevezték a magyar felnőtt válogatott szövetségi kapitányát, Sean Simpsont, aki korábban vb-ezüstig vitte a svájci csapatot. Mit gondolsz róla?

Abban biztos vagyok, hogy egy nagyon nagy tudású edzőről van szó, hatalmas nemzetközi tapasztalata van. Az önmagáért beszél, amit a svájci válogatottal elért, az ezüstérem a vb-n egy fenomenális teljesítményt jelentett. Legutoljára másodedző, mentoredző volt az első csapatnál Fribourgban. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat hozzá fog tenni a magyar hokihoz. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fog elérni a válogatottal, és nagyon bizakodó vagyok.

A Zürichi Egyetemen jogot és politológiát tanulsz. Hogy tévedtél erre a pályára?

Mindig is érdekelt a politika, kíváncsi voltam, vagyok arra, hogy mik az összefüggések a világban a történések között, kik mozgatják a szálakat, mi miért történhet. Ezért is indultam el ebben az irányban, melléktárgyként pedig a jogot választottam, mert a jog a politikának az egyik eszköze. Érdekes, hogy jogi órán sokszor van szó a politikáról, és fordítva is. Ez egy jó kombináció szerintem. Másrészt a Zürichi Egyetemen vannak olyan karok, amik eléggé tömöttek, azokon meghatározott idő alatt el kell végezni bizonyos mennyiségű tárgyat, különben nem folytathatod a tanulmányaidat. Ez pedig nem igazán illett bele az életembe. A negyedosztályban nem kerestem annyi pénzt, hogy abból meg tudjak élni, ki kellett egészítenem munkával a mindennapokat. Amikor napközben dolgozom, és edzek, ráadásul minél többet – hiszen mindig is a hoki volt a prioritás – nem tudtam, mennyi órán tudnék részt venni, hány vizsgát tudnék letenni. Az itteni kar viszont rugalmas, azt mondták, ha kell, akkor tíz év alatt végzem el az egyetemet, maximálisan partnerek. Ez is döntött a pályaválasztáskor.

Most egy évet itt töltesz az egyetemből, Budapesten. Hogy zajlik egy napod?

Általában reggel fél 8 felé felkelek, megreggelizem, utána 8, fél 9-kor van találkozó a Jégcentrumban, ott vagyunk, edzünk majd levezetünk úgy délig, egy óráig. Nagyjából negyed kettő, fél kettő körül kijövök a csarnokból, leteszem az autót valahol a tömegközlekedés mellett és bemegyek a belvárosba az egyetemre. A délutánjaimat ott töltöm, amikor nincs meccs, este 6-7-8 óra felé, attól függően, hogy mikor végzek, elindulok hazafelé. Nagyjából ebből áll a napom, este meg nem maradok fenn olyan sokáig, mert reggel kelni kell. Edzés-tanulás, meg időnként, mikor szabadnap van, egy kis kikapcsolódás – ezek a mindennapok.

Csapattársaddal, Nagy Márkkal laksz együtt. Hogy jöttök ki?

Nagyon jól, nagyon élvezem a közös lakást, egész jó barátok lettünk, privát dolgokról is beszélünk. Mivel mindketten eléggé jégkorong-orientáltak vagyunk, van közös téma. Napközben nem sokat találkozunk, mert reggel megyünk edzésre, utána én megyek iskolába, ő is csinálja a dolgait, így esténként találkozunk ismét.

Öcséd, a decemberi, kijevi divízió 1/B-s világbajnokságon aranyérmes Révész Marcell is hazatért Svájcból, Zürichből, a DVTK Jegesmedvék játékosa lett. Bejött neki is a döntés?

Beszélgettem vele sokat, jól érzi magát Miskolcon. A nyáron nagyon szeretett volna elmenni Amerikába, hogy a megfigyelők orra előtt legyen, és esetleg egy divízió 1-es egyetem ajánljon neki valami ösztöndíjat. Volt is lehetősége kimenni, de sajnos a vírus miatt le volt zárva az ország, így bizonytalan volt minden. Svájcból is voltak megkeresései, de nagyon sokat beszélt a Miskolccal, az edzővel is, azt érezte, hogy nagyon bíznak benne, és nagyon szerették volna, hogy igent mondjon, ez nagyon sokat nyomott a latban nála. Barátokra is talált, úgy néz ki, az edző bízik benne, az idősebb játékosok pedig a szárnyai alá vették. Örülök neki.

Mire számítasz a folytatásban? A napokban „kiszabadultatok” a karanténból. Jön majd egy kardiológiai vizsgálat, annak függvényében tértek vissza a jégre. Nem voltatok még ilyen helyzetben, gondolom, nem lesz egyszerű az elején a megfelelő fizikai állapot visszaszerzése.

15-20 napig nem csináltunk, nem csinálunk semmit, ez biztos, hogy rányomja a bélyegét a kondinkra, de a test nem felejt. Az a munka, az a sok hónapos rendszeres munka, amit belefektettünk, az mégiscsak itt van a lábunkban. Biztos, hogy az első pár edzés a semmittevés után kínkeserves lesz, de szerintem egy pár alkalom után elkezdjük majd megtalálni a formánkat. Remélem, minél hamarabb készen állunk arra, hogy meccset játsszunk, hiszen mindannyiunknak ez a szenvedélye, nagyon visszavágyunk a pályára. Remélem, hogy a legutolsó, Gyergyó elleni sikerből tudunk építkezni, és a következő meccseket is ugyanilyen erővel tudjuk venni.

Horváth Bence
1995. október 27-én született Budapesten.
Korábbi csapatai: Chaux-de-Founds U17 (2010-14), Neuchatel U20 (2010-11), Le Locle U20 (2011-12), Ajoie U20 (2012-13), Basel U20 (2014-15), HC Moutier (2015-16), Vasas HC U20 (2015-16), EHC Wallisellen (2016-17), EHC Fraunfeld (2017-18), EC Wil (2018-19), SC Weinfelden (2018-19), HC Luzern (2019-20)